„V–1” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
a r2.7.1) (Bot: következő hozzáadása: el:Ιπτάμενη βόμβα |
a képaláírás végére nem kell pont Címke: Kézi visszaállítás |
||
(136 közbenső módosítás, amit 40 másik szerkesztő végzett, nincs mutatva) | |||
1. sor: | 1. sor: | ||
[[Fájl: |
[[Fájl:V1london.jpg|bélyegkép|jobbra|265px|V–1 [[London]] felett]] |
||
[[Fájl:V1london.jpg|bélyegkép|300px|V–1 [[London]] felett]] |
|||
⚫ | |||
⚫ | |||
A '''V–1''' ('''Vergeltungswaffe–1''', magyarul: ''megtorlófegyver–1''), gyári típusjelzéssel '''Fieseler Fi 103''' a [[második világháború]]ban kifejlesztett, [[lüktető sugárhajtómű]]vel felszerelt német, pilóta nélküli repülőeszköz volt, ami a mai [[robotrepülőgép]]ek elődjének tekinthető. Elsődleges feladata a dél-angliai, főként [[london]]i területek rombolása volt, melyet irányba állított indítósáncról való kilövéssel értek el, majd a levegőben egy [[pörgettyűs iránytű]]vel stabilizált [[robotpilóta|robotpilótával]] módosította a repülési paramétereket. |
|||
A '''V–1''' (Vergeltungswaffe 1), vagy gyári típusjelzéssel''' Fieseler Fi 103''' [[II. világháború]]s német [[robotrepülőgép]] volt. |
|||
== Története == |
== Története == |
||
[[Fájl:V1 Peenemünde.jpg|bélyegkép|balra|265px|V–1 [[Németország|Peenemündében]] ]] |
|||
⚫ | A fejlesztését [[1942]] nyarán kezdték meg titokban egy a Kelet-Pomerániában fekvő [[Peenemünde]] közelében létrehozott kísérleti telepen |
||
⚫ | |||
⚫ | |||
[[Fájl:Launcher of V-1 rocket in Historisch-technisches Informationszentrum Peenemünde (1).JPG|bélyegkép|jobbra|265px|A V1 indítórámpája]] |
|||
⚫ | <!--- A fejlesztését [[1942]] nyarán kezdték meg titokban egy a Kelet-Pomerániában fekvő [[Peenemünde]]<ref>{{cite web|url=http://wikimapia.org/1506143/WW-II-Peenemunde-missiles-development-base|title=Rakétafejlesztő bázis Peenemündében|language=angol}}</ref> közelében létrehozott kísérleti telepen [[Wernher von Braun]] irányítása alatt. --->Kezdetben ''Flakzielgerät 76''-nak ''(FZG 76)'' nevezték a berendezést. A [[berepülés]]ek során sok probléma jelentkezett. Ezeket csak úgy tudták a németek fölszámolni, hogy önkéntes berepülőpilótákat alkalmaztak. A hiba okára [[Hanna Reitsch]]nak<ref>{{cite web|url=http://shearerknows.wordpress.com/2009/11/27/hanna-reitsch-minden-idok-legjobb-noi-pilotaja/|title=Hanna Reitsch|language=magyar|archiveurl=https://web.archive.org/20101001033207/shearerknows.wordpress.com/2009/11/27/hanna-reitsch-minden-idok-legjobb-noi-pilotaja/|archivedate=2010-10-01}}</ref> sikerült rájönnie, az előző három berepülőpilóta meghalt. Gyártási nehézségek is adódtak. Az első sikeres kísérletre [[1942]] végén került sor. A brit hírszerzés és felderítés sok adatot szolgáltatott a fegyverről, ennek következtében több súlyos légitámadás is érte Peenemündét. |
||
== Az ellenállók szerepe == |
== Az ellenállók szerepe == |
||
Dániai ügynökök fényképeket küldtek a fegyverről és az irányítóberendezésekről, Lengyelországból pedig elküldték egy felrobbant és szétszerelt V–1 darabjait. A francia vezérkar védelmi kutatással foglalkozó két zsidó tagja (dr. Alfred Eskenazi és André Heilbronner professzorok), vállalva a kockázatot, Párizsban a helyszínen maradt és jelentette a kilövések helyét. Szükség volt egy sértetlen robotrepülőre. A lengyel [[Honi Hadsereg]] (lengyelül: Armia Krajowa) felderítőinek sikerült adatokat gyűjteni a V-1-ről és gyártási helyéről, bár az angolok kezdetben elég kétkedve fogadták az információkat. Bizonyos verziók szerint egy pályájáról letért és a [[Nyugati-Bug|Bug]] mocsarába csapódott V–1-et sikerült kiásni, és egy angol [[DC–3]]-as repülőgépen Londonba szállítani. A francia ellenállás tagjai adatokat szolgáltattak a kilövések helyéről, a kilövőrámpákról, ezeket az angolok légi felderítése is megfigyelte. |
|||
A német kettős ügynökök hamis adatokat szolgáltattak a becsapódások helyszínéről, így a németek fokozatosan korrigálva az irányt, egyre keletebbre helyezték a becsapódást Londontól. |
A német kettős ügynökök hamis adatokat szolgáltattak a becsapódások helyszínéről, így a németek fokozatosan korrigálva az irányt, egyre keletebbre helyezték a becsapódást Londontól. |
||
{{Bővebben|William Stephenson}} |
|||
== Harci alkalmazása == |
== Harci alkalmazása == |
||
Harci alkalmazását többször elhalasztották, de a [[normandiai partraszállás]] után már nem várhattak a németek a "csodafegyver" bevetésével. Hitler megtorlásul London ellen vetette be a „csodafegyvert”, nem a (logikusabb) partraszálló erők ellen. 1944 nyarán sorozatosan hatórás szárnyasbomba- és rakéta- |
Harci alkalmazását többször elhalasztották, de a [[normandiai partraszállás]] után már nem várhattak a németek a "[[csodafegyver]]" bevetésével. Hitler megtorlásul London ellen vetette be a „csodafegyvert”, nem a (logikusabb) partraszálló erők ellen. 1944 nyarán sorozatosan hatórás szárnyasbomba- és rakéta-össztüzeket zúdítottak Londonra. Egy-egy ilyen periódus során 672-840 szárnyas bomba csapódott be a brit fővárosban. A német egységek parancsnoka - Ulrich Wachtel - nem tudhatta, hogy az amerikaiak kifejlesztették az első hatásos repülőgép-elhárító radarrendszert. Az SCR 584 összekapcsolta a radart a célkövető berendezéssel és a légvédelmi ágyúval. A britek többféle ellenszert is alkalmaztak a főleg [[London]] ellen irányuló támadásokkal szemben. A léggömbzárak, a partközelbe telepített légvédelem és az annak háta mögött tevékenykedő vadászok is sok V–1-est semmisítettek meg. Módszert dolgoztak ki a Királyi Légierő számára a V–1 robotrepülők elfogó-vadászgéppel történő kibillentésére. Több támadás érte a rögzített kilövőállásokat is. A németek próbálkoztak a [[He 111]]-es [[bombázó]]król való indítással is, de ez sokat rontott az amúgy sem jó találati pontosságon. A fegyvernek inkább lélektani hatása volt. A kiszámíthatatlan becsapódások több emberéletet követeltek. A háború későbbi szakaszában [[Antwerpen]] és [[Liège]] ellen vetettek be V–1-eseket, ezek egy részét a szövetséges légvédelem megsemmisítette. |
||
== Háború utáni utóélete == |
== Háború utáni utóélete == |
||
A |
A második világháború végén a megszállt Németországban mind az [[amerikai Egyesült Államok|Egyesült Államok]], mind a [[Szovjetunió]] több V–1-re tett szert, amelyeket kísérletek céljára hazaszállítottak. Az Egyesült Államokban már négy hónappal a fegyver bevetését követően a Nagy-Britanniában zsákmányolt lezuhant V–1 alapján megépítették a JB–2 Doodle Bug [[robotrepülőgép]]et, amelynek sárkányszerkezetét a [[Republic Aviation]], a [[lüktető sugárhajtómű]]vét a Ford Aerospace készítette. Tervezték a JB–2 bevetését egy Japán elleni invázió előkészítésekor, és felmerült az atomtöltet alkalmazásának az ötlete is. A fegyvert azonban harci körülmények között az Egyesült Államok nem vetette be. A JB–2-t a háború után tovább tökéletesítették a [[Németország|Németországból]] szerzett ép V–1-k alapján. A JB–2 bázisán kifejlesztették a KGW–1 Loon robotrepülőgépet, amelyet a tengeralattjáróról történő indítás kísérleteire használtak fel. A V–1 alapján épített amerikai fegyvereket harci körülmények között ugyan nem használták, mégis értékes tapasztalatokkal szolgáltak a későbbi amerikai robotrepülőgépek fejlesztéséhez. |
||
[[Fájl:V-1 cutaway.jpg|bélyegkép|balra|265px|A V-1 belső szerkezete részben feltárva]] |
|||
[[Fájl:Fieseler Fi 103.svg|bélyegkép|265px|A Fieseler Fi 103]] |
|||
== Műszaki jellemzői == |
== Műszaki jellemzői == |
||
A 2160 kg tömegű fegyver 848 kg AMATOL robbanótöltetet hordozott. |
A 2160 kg tömegű fegyver 848 kg AMATOL<ref>{{cite web|url=http://www.thefreedictionary.com/amatol|title=Amatol|language=angol}}</ref> robbanótöltetet hordozott. |
||
=== Méretek === |
=== Méretek === |
||
A V–1-es hossza 7,74 m, a fesztávolsága 5,71 m volt. |
A V–1-es hossza 7,74 m, a fesztávolsága 5,71 m volt. |
||
=== Hajtómű === |
=== Hajtómű === |
||
Egy ''Argus As 014'' |
Egy ''Argus As 014'' [[lüktető sugárhajtómű]] hajtotta meg 2,9 kN tolóerővel, mellyel 576 km/h sebességet ért el. |
||
=== Utazómagasság === |
=== Utazómagasság === |
||
kb. 900 m |
kb. 900 m |
||
=== Hatótávolság === |
=== Hatótávolság === |
||
322 km |
322 km |
||
== |
== További információk == |
||
{{ |
{{commonskat|V-1}} |
||
* Legeza László: ''Mérnöki etika'', Esettanulmányok, A V–1 szárnyas bomba, 120-121. p. Bp., Akadémiai Kiadó - Mikes Kiadó, 2004 ISBN |
* Legeza László: ''Mérnöki etika'', Esettanulmányok, A V–1 szárnyas bomba, 120-121. p. Bp., Akadémiai Kiadó - Mikes Kiadó, 2004 {{ISBN|963-8130-54-7}} {{ISBN|963-8130-54-7}} |
||
* William Stephenson: Titkos háború (I.P.C. Kiadó ISBN |
* William Stephenson: Titkos háború (I.P.C. Kiadó {{ISBN|963-7930-05-1}}) |
||
=== Lábjegyzetek === |
|||
=== Jegyzetek === |
|||
{{források}} |
|||
{{jegyzetek}} |
|||
== Kapcsolódó szócikkek == |
|||
* [[Hans Kammler]] |
|||
* [[Walter Dornberger]] |
|||
* [[Wernher von Braun]] |
|||
{{Robotrepülőgépek}} |
{{Robotrepülőgépek}} |
||
{{ |
{{Portál|Hadtudomány|i |Második világháború| }} |
||
[[Kategória:Robotrepülőgépek]] |
[[Kategória:Robotrepülőgépek]] |
||
[[Kategória:Második |
[[Kategória:Második világháborús robbanó fegyverek]] |
||
[[Kategória:Második világháborús német fegyverek]] |
|||
[[en:V-1 (flying bomb)]] |
|||
[[ar:في-1]] |
|||
[[bg:Фау-1]] |
|||
[[br:V1 (fuc'hell)]] |
|||
[[cs:V-1]] |
|||
[[da:V1-missil]] |
|||
[[de:Fieseler Fi 103]] |
|||
[[el:Ιπτάμενη βόμβα]] |
|||
[[eo:V-1]] |
|||
[[es:Fieseler Fi 103]] |
|||
[[fa:وی-۱]] |
|||
[[fi:V1-ohjus]] |
|||
[[fr:V1 (missile)]] |
|||
[[he:V-1]] |
|||
[[hr:Fieseler Fi 103]] |
|||
[[id:V-1]] |
|||
[[it:V1 (Fieseler Fi 103)]] |
|||
[[ja:V1飛行爆弾]] |
|||
[[lb:Fieseler Fi 103]] |
|||
[[lt:V-1]] |
|||
[[nl:V1 (wapen)]] |
|||
[[no:V1]] |
|||
[[pl:V1]] |
|||
[[pt:V-1]] |
|||
[[ro:V-1]] |
|||
[[ru:Фау-1]] |
|||
[[sk:Fieseler Fi 103]] |
|||
[[sr:V-1 (летећа бомба)]] |
|||
[[sv:V-1]] |
|||
[[tr:V-1 füzesi]] |
|||
[[zh:V-1飛彈]] |
A lap jelenlegi, 2024. január 8., 20:43-kori változata
A V–1 (Vergeltungswaffe–1, magyarul: megtorlófegyver–1), gyári típusjelzéssel Fieseler Fi 103 a második világháborúban kifejlesztett, lüktető sugárhajtóművel felszerelt német, pilóta nélküli repülőeszköz volt, ami a mai robotrepülőgépek elődjének tekinthető. Elsődleges feladata a dél-angliai, főként londoni területek rombolása volt, melyet irányba állított indítósáncról való kilövéssel értek el, majd a levegőben egy pörgettyűs iránytűvel stabilizált robotpilótával módosította a repülési paramétereket.
Története
[szerkesztés]Kezdetben Flakzielgerät 76-nak (FZG 76) nevezték a berendezést. A berepülések során sok probléma jelentkezett. Ezeket csak úgy tudták a németek fölszámolni, hogy önkéntes berepülőpilótákat alkalmaztak. A hiba okára Hanna Reitschnak[1] sikerült rájönnie, az előző három berepülőpilóta meghalt. Gyártási nehézségek is adódtak. Az első sikeres kísérletre 1942 végén került sor. A brit hírszerzés és felderítés sok adatot szolgáltatott a fegyverről, ennek következtében több súlyos légitámadás is érte Peenemündét.
Az ellenállók szerepe
[szerkesztés]Dániai ügynökök fényképeket küldtek a fegyverről és az irányítóberendezésekről, Lengyelországból pedig elküldték egy felrobbant és szétszerelt V–1 darabjait. A francia vezérkar védelmi kutatással foglalkozó két zsidó tagja (dr. Alfred Eskenazi és André Heilbronner professzorok), vállalva a kockázatot, Párizsban a helyszínen maradt és jelentette a kilövések helyét. Szükség volt egy sértetlen robotrepülőre. A lengyel Honi Hadsereg (lengyelül: Armia Krajowa) felderítőinek sikerült adatokat gyűjteni a V-1-ről és gyártási helyéről, bár az angolok kezdetben elég kétkedve fogadták az információkat. Bizonyos verziók szerint egy pályájáról letért és a Bug mocsarába csapódott V–1-et sikerült kiásni, és egy angol DC–3-as repülőgépen Londonba szállítani. A francia ellenállás tagjai adatokat szolgáltattak a kilövések helyéről, a kilövőrámpákról, ezeket az angolok légi felderítése is megfigyelte.
A német kettős ügynökök hamis adatokat szolgáltattak a becsapódások helyszínéről, így a németek fokozatosan korrigálva az irányt, egyre keletebbre helyezték a becsapódást Londontól.
Harci alkalmazása
[szerkesztés]Harci alkalmazását többször elhalasztották, de a normandiai partraszállás után már nem várhattak a németek a "csodafegyver" bevetésével. Hitler megtorlásul London ellen vetette be a „csodafegyvert”, nem a (logikusabb) partraszálló erők ellen. 1944 nyarán sorozatosan hatórás szárnyasbomba- és rakéta-össztüzeket zúdítottak Londonra. Egy-egy ilyen periódus során 672-840 szárnyas bomba csapódott be a brit fővárosban. A német egységek parancsnoka - Ulrich Wachtel - nem tudhatta, hogy az amerikaiak kifejlesztették az első hatásos repülőgép-elhárító radarrendszert. Az SCR 584 összekapcsolta a radart a célkövető berendezéssel és a légvédelmi ágyúval. A britek többféle ellenszert is alkalmaztak a főleg London ellen irányuló támadásokkal szemben. A léggömbzárak, a partközelbe telepített légvédelem és az annak háta mögött tevékenykedő vadászok is sok V–1-est semmisítettek meg. Módszert dolgoztak ki a Királyi Légierő számára a V–1 robotrepülők elfogó-vadászgéppel történő kibillentésére. Több támadás érte a rögzített kilövőállásokat is. A németek próbálkoztak a He 111-es bombázókról való indítással is, de ez sokat rontott az amúgy sem jó találati pontosságon. A fegyvernek inkább lélektani hatása volt. A kiszámíthatatlan becsapódások több emberéletet követeltek. A háború későbbi szakaszában Antwerpen és Liège ellen vetettek be V–1-eseket, ezek egy részét a szövetséges légvédelem megsemmisítette.
Háború utáni utóélete
[szerkesztés]A második világháború végén a megszállt Németországban mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió több V–1-re tett szert, amelyeket kísérletek céljára hazaszállítottak. Az Egyesült Államokban már négy hónappal a fegyver bevetését követően a Nagy-Britanniában zsákmányolt lezuhant V–1 alapján megépítették a JB–2 Doodle Bug robotrepülőgépet, amelynek sárkányszerkezetét a Republic Aviation, a lüktető sugárhajtóművét a Ford Aerospace készítette. Tervezték a JB–2 bevetését egy Japán elleni invázió előkészítésekor, és felmerült az atomtöltet alkalmazásának az ötlete is. A fegyvert azonban harci körülmények között az Egyesült Államok nem vetette be. A JB–2-t a háború után tovább tökéletesítették a Németországból szerzett ép V–1-k alapján. A JB–2 bázisán kifejlesztették a KGW–1 Loon robotrepülőgépet, amelyet a tengeralattjáróról történő indítás kísérleteire használtak fel. A V–1 alapján épített amerikai fegyvereket harci körülmények között ugyan nem használták, mégis értékes tapasztalatokkal szolgáltak a későbbi amerikai robotrepülőgépek fejlesztéséhez.
Műszaki jellemzői
[szerkesztés]A 2160 kg tömegű fegyver 848 kg AMATOL[2] robbanótöltetet hordozott.
Méretek
[szerkesztés]A V–1-es hossza 7,74 m, a fesztávolsága 5,71 m volt.
Hajtómű
[szerkesztés]Egy Argus As 014 lüktető sugárhajtómű hajtotta meg 2,9 kN tolóerővel, mellyel 576 km/h sebességet ért el.
Utazómagasság
[szerkesztés]kb. 900 m
Hatótávolság
[szerkesztés]322 km
További információk
[szerkesztés]- Legeza László: Mérnöki etika, Esettanulmányok, A V–1 szárnyas bomba, 120-121. p. Bp., Akadémiai Kiadó - Mikes Kiadó, 2004 ISBN 963-8130-54-7 ISBN 963-8130-54-7
- William Stephenson: Titkos háború (I.P.C. Kiadó ISBN 963-7930-05-1)
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Hanna Reitsch (magyar nyelven). [2010. október 1-i dátummal az eredetiből archiválva].
- ↑ Amatol (angol nyelven)