Hungarian Literature

Flower Show is the novel for all lives' death once they suffer, but cannot be familiar with it at all. The characters in this novel faced to their deaths in front of camera shot by the step of a television program. This novel shows the stories of the remains described as a viewpoint of humanity and this work is one of Örkény's masterpieces.
This paper can be devided two parts. One is for describing about the censorship and self-censorship and the other is for analyzing this novel, so this paper is not only for focusing to analyze the novel. Many famous writers like Dante, Boccaccio, Geoffrey Chaucer, Goethe, George Orwell, and even James Joyce whose work was selected as the best novel of the 20th century by scholars and reviewers in America could not avoid the censorship from the authorities including governments which wanted to hold their courses for literature. It is needless to say that the actual problem from this is the writers could not express themselves as they intended. In case of Hungary, they also took experiences concerning to the history of censorship with other european countries. But considering their history they should suffered double censorship from the hungarian authorities, and the upper power as well like Habsburg or others.
I don't and I can't deny the main motive of this novel is related to death as everybody may accept it who read this novel. In this paper, rather I tried to analyze this novel based on the censorship and self-censorship. To prove it, I examined the background of story writing, some parts of this novel where I can assume and the interviews once given by the writer.

The aim of the present article is to provide a comparative analysis between two important works of German and Hungarian literature on the background of the theory of Carl Gustav Jung’s theory of archetypes. Both works (the novel Demian by Hermann Hesse and the drama Erstwhile Solace [Ősvigasztalás] by Áron Tamási) approach the theme of the search for identity as well as for the absolute and the divinity, with the focus on the archetypes of the collective unconscious. Motifs such as androgyny, shadow or dream, the issue of polarity and unity form common points of contact between the two analysed literary works.

Az 1809-es osztrák–francia háború Ausztriában és Magyarországon is számos innovatív, de
hosszabb időtartamban szemlélve kivételesnek számító megoldást hozott a „népi-nemzeti háború”
gondolata jegyében minél szélesebb körben végrehajtani kívánt katonai mozgósítás és
az ennek szolgálatába állított hivatalos propaganda tekintetében. Különösen Ausztriát illetően
az újítások szervezeti és ideológiai értelemben is számos ponton tetten érthetők a korábbi
és későbbi francia háborúk mobilizációihoz képest. Szervezetileg mindenekelőtt a közvetlen
kormányzati irányítás és finanszírozás megléte és a változatos propagandatechnikák komplex,
extenzív alkalmazása érdemel figyelmet, különös tekintettel a nyomtatás térhódítására. Ideológiai
értelemben pedig a patrióta-nemzeti beszédmód különféle regisztereinek az egyes technikákhoz
kötődő párhuzamos és szegmentált használatát szükséges kiemelni. Az alkotmányos
különállására, tradicionális hadszervezetére (inszurrekció) és a nemesi politikai nemzet kollektív
identitására tekintettel sajátos helyzetben lévő Magyar Királyságban az osztrák-birodalmi
hivatalos propaganda által alkalmazott technikák és ideológiai megoldások is adaptációra
szorultak. A dolgozat célkitűzése, hogy a magyarországi, s mindenekelőtt az inszurrekcióra
irányuló hivatalos propaganda felépítését és működését a Habsburg monarchia szélesebb kontextusában
vázolja fel.

2006-ban és 2007-ben néhány olyan "indiános" könyv jelent meg magyarul, amelyek intenzív figyelemben részesültek, némelyikük jelentős szakmai sikereket is hozott szerzőjének. Bár az indián figurája, mondhatni, folyamatosan jelen van az utóbbi évtizedek magyar irodalmában, érdemesnek tűnik éppen e könyvek kapcsán kimerevíteni egy pillanatra azt a képet, amely belőlük kirajzolódik. A két megválaszolandó alapkérdés természetesen a miértre és a hogyanra vonatkozik: van-e valamiféle ismétlődő indoka annak, hogy indiánok bukkanjanak fel kortárs és közelmúltbeli magyar művekben? Tipizálható-e ez valamiképpen? És jár-e valamiféle nyelvi-poétikai következménnyel az, hogy e könyvek indiánokról (is) szólnak? A szakma figyelmét ugyan nem William Camus Tűzmadarak című könyve vagy a Cseh Tamás válogatásában megjelent Csillagokkal táncoló Kojot keltette fel, de ezek az izgalmas, jól kitalált kivitelezésű kötetek a maguk módján nyilván hozzájárultak annak az általánosabb érzetnek a kialakulásához, hogy valamiért fontossá kezd válni a problematika. Itt az indiántörténetek "autentikusak", bár értelmezettek: mindkét esetben a szerzők, újramesélők életmódja, életútja, tapasztalati tudása illeszti be őket az indián kultúrába - William Camus-t a Yukon vidékén irokéznek nevelték, Cseh Tamás pedig a több évtizedes múltú bakonyi indiántáborok lakota törzsi identitást választó mesélője. Ezekhez képest Oravecz Imre A hopik könyve lapjain, András Sándor a Gyilkosság Alaszkában című regényben, Jász Attila a XANTUSianában más módon nyúl az indián kultúrához: külső és a belső nézőpontot (különböző kombinációkban) egyaránt érvényesítenek. Egy-egy találkozás történeteként is leírható a három könyv, és a találkozások forgatókönyve mindannyiszor másképpen alakul. Ezek vizsgálatakor visszafelé haladok az időben a kötetek első megjelenésének sorrendjét tekintve, egyben pedig (bizonyos értelemben) befelé is az indián kultúrákba, ami a választott nézőpontot illeti.

Benyák Bernát: Egész logikából és metafizikából válogatott cikkelyek (1777), in: Magyarországi gondolkodók, 18. század, Bölcsészettudományok I, vál., szerk., utószó Tüskés Gábor, munkatárs Lengyel Réka, Bp., Kortárs Kiadó, 2010 (Magyar Remekírók, Új Folyam), 392-397, 910-912, átírás, jegyzetek: Lengyel Réka

A köztesség, a hibriditás, a heterogenitás Tolnai Ottó művészetének meghatározó kategóriái. A köztesség otthonossága a kezdetektől jellemző a szerző műveire műfaji és tematikus szinten egyaránt. Jelen tanulmány célja a köztes terek, identitások és határátlépések vizsgálata Tolnai Ottó 2018-ban megjelent Szeméremékszerek című regényében elsősorban Michel Foucault, Marc Augé, Andrei Pleşu és Gérard Genette vonatkozó elméleti munkái alapján. A kiválasztott mű több szempontból is kapcsolódik a köztesség képzetköréhez. Cselekménye a határzónában játszódik, de emellett az elbeszélői hangnak, identitásnak is jellemzője a köztesség. Az elbeszélő Seherezádéként mesél, kihallgatói szerint mellébeszél, e létállapot is köztes. A kihallgatásból pedig az derül ki, hogy a Tolnai-szöveguniverzum nem kényszeríthető bele előre meghatározott kategóriákba, rendszerekbe, hiszen azoknak mindig ellenáll, folyton kimozdul, egyfajta köztes állapotban létezik.

Tanulmányomban a szerzői névhasználatnak az írói karrierépítésre gyakorolt hatását vizsgálom a Toldy Ferenc és Bajza József közötti Júliusz-vita kapcsán. 1824-ben Toldy Bajza jóváhagyása nélkül és álnéven jelentette meg barátja zsengéit, ami kiváltotta a költőtárs haragját. Az eset rámutat arra, hogy a szerzők hogyan tudják úgy közölni műveiket, hogy az esetleges negatív fogadtatás ne befolyásolja költői karrierjüket, de megismerjék a közönség és a kritika véleményét.

Literarische Texte über traumatische Erfahrungen legen sich stets
eine eigenartige Sprache zu: die Sprache nämlich, in der das Trauma – dessen wichtigster Grundzug es doch ist, verschwiegen zu werden – schließlich doch noch erzählt und so auch verwunden werden kann. Traumatexte werden oft als Geständnisse, narrative Heilungsprozesse verstanden. Es entsteht um die Wende vom 20. zum 21. Jahrhundert in der Tat eine Vielzahl literarischer Texte, zu deren Verständnis die Ansatzpunkte der Traumatheorien einen wichtigen Beitrag leisten können. Die literarischen Traumatexte scheinen nämlich auf den ersten Blick entweder nüchtern und emotionslos, ja sogar kalt zu sein (bekannte Bespiele sind Roman eines Schicksallosen von Imre Kertész, Asszony a fronton [Frau an der Front] von Alaine Polcz und die Erzählungen von Ida Fink), oder aber sie erwecken im Gegenteil den Anschein, zu gefühlsam, geschwätzig, offenherzig, ja bedrückend ehrlich zu sein. Zu dieser letzten Gruppe gehören zumeist Schriften, die eben in Folge dieser Eigenschaften nicht zur hohen Literatur gezählt werden: Holocaust‐Memoiren, Briefe, Autobiographien. Den Lesern fällt es schwer, in diesen Werken die Spuren eines Traumas – die Unfähigkeit es auszusprechen, den Drang daran vorbeizureden –, kurzum die Elemente zu entdecken, die ihnen diese ungewohnten emotionellen und ästhetischen Erfahrungen zuteil werden lassen, weshalb sie viel zu oft ablehnend reagieren. Das Lesen traumatischer Texte erfordert von dem Rezipienten
ja mehr Offenheit und eine größere Bereitschaft, an seelischen
Lasten zu tragen, als die Rezeption eines durchschnittlichen
literarischen Werks, um von der Lektüre der Unterhaltungsliteratur ganz zu schweigen. Das Trauma lässt sich ja zum Teil auch während der Lektüre miterleben – vor allem dank der Wirksamkeit spezifischer
Texteffekte. Ich erörtere in der vorliegenden Abhandlung die
Wirkungsmechanismen der traumatheoretischen Interpretationsstrategien anhand der Auslegung von Gabriella Nagys Schrift Fall.

Editado por Alfonso Lombana Sánchez, Dóra Faix, Gabriella Zombory y Gergő Tóth

Quien se asome al presente volumen encontrará una selección de los mejores estudios presentados en las IX Jornadas de Cultura y Literatura Húngaras, celebradas en la Universidad Complutense de Madrid en noviembre de 2020. Estas ventanas al mundo húngaro permiten mirar, por un lado, hacia las relaciones culturales de España y Hungría a partir de sus lenguas y su docencia o la presencia del teatro húngaro en España, o bien, por otro lado, a figuras tan relevantes de la literatura húngara como Janus Pannonius, Sándor Márai, Krisztina Tóth y los muchos autores húngaros que, a raíz del COVID-19, han escrito una literatura de emergencia. En definitiva, estos 9 estudios analizan aspectos culturales, lingüísticos y literarios con profundidad. En su conjunto son un claro ejemplo de la buena salud de la hungarología en lengua española y de la vitalidad de las Jornadas Húngaras de la Universidad Complutense, que en 2020 llegaron a su novena edición.

This book was written by Leslie Blau (Blau László). It is a translation of the English "Bonyhad: A Destroyed Community" printed by Blau in 1994 (New York, New York). This translation into Hebrew was edited by Reuven Chaim Klein in 2010. It has yet to be published.ג

On a Distorted, Shadowy Path

This paper focuses on the world- and character-building as well as the poetic solutions (i.e. style) of László Sepsi’s young adult novel Ördögcsapás [Devil strike]. It also discusses the work’s connections, self-reflections, fantasy and young adult features and social critique overtones to its pretexts and to other works originating in literary and other forms of media. Sepsi’s work does not beautify (i.e. idealize) in any way, but it discusses the problems of (not only) young people in their own rawness with the undetermined and hopeless background of the Central-Eastern-European world.

Keywords: Hungarian YA literature, Faustian novel, hybridity, intermediality, world-building

Szendrey Júliáról az elmúlt másfél évszázadban sokan, sokféle véleményt megfogalmaztak. A születésének 190., halálának 150. évfordulójára megjelenő kötet 141 versét tartalmazza, amelynek többsége máig publikálatlan volt. Így végre eljött az ideje annak, hogy mások interpretációi helyett az általa alkotott művek beszéljenek.

Alapkérdés:
Törés vagy folyamatosság? Mit jelent az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a báró gondolkodásában?
Lehetséges válasz: törést jelent, odahagyja korábbi reformtörekvéseit (pl. Veliky János így értelmezi)
Az én válaszom:
a politikai irányvonal tekintetében: törés (reformpártiság helyett a kiegyezés híve)
és
a politikai gondolkodás tekintetében: folyamatosság
(a politikai rajongás kerülése, józanság, önmérséklet).

Absztrakt: a 19. században Magyarországon megalakuló irodalmi társaságok nagyon fontos szerepet játszottak a magyar irodalmi élet megszervezésében és ösztönzésé-ben (részint szimulálásában). Funkcióik között volt a publikáció elősegítése, a kánon alakítása díjak és jutalmak révén, a kritikai élet elevenné tétele, az irodalmi viták szá-mára tér teremtése. a 20. század elejére azonban e funkciók legtöbbjét átvette az iro-dalmi mező normalizálódó fejlődése (piac, a nyilvánosság terei, az irodalmi lapok és a könyvkiadás autonóm szerkezete, stb.) – így tehát a szereplők új nemzedéke sem szükségesnek, sem kényelmesnek nem tartotta immár, hogy részt vegyen ezekben a szervezetekben. Sőt ezek a társaságok egyre konzervatívabbakká váltak, zártabbakká és ellenségesebbekké a modern irodalommal szemben, és szoros kapcsolatba kerül-tek a politikával. a tanulmány erről a jelenségről ad vázlatos képet, a résztvevők fő indí-tékait és lépéseit próbálja feltárni.

Disfunctionality/Ornamental Functionality: Literary Societies in the Beginning of the 20th Century
literary societies formed in Hungary in the 19th century played a very important role in organizing and stimulating (partly simulating) literary life in Hungary. among their functions there was the promotion of publications, forming the canon through prizes and awards, vitalization of critical life, creating space for literary discussions. For the beginning of the 20th century, however, most of these functions were taken over by a normalizing development of the literary field (a market, a public sphere, an autonomous structure of literary magazines and publication, etc.) - so that the new generation of the actors did not feel it neither necessary nor comfortable to take part in the older organizations. Moreover, these societies became more and more conservative, closed and hostile towards the modern literatures, and also had close ties with politics. The study gives a sketch of this phenomenon, trying to explore the main motives and steps of the parties involved.

Image Crisis of the „Great Sociographies”

This paper anatomizes how the authors of the most famous Hungarian “népi” (commonly translated in English: populist) sociographies perceived and interpreted the crises of their ages in the 1930s. Sociography has been commonly identified as a realist literature genre, but also as a scientific method and a political activity. After a short glance on the relevant publishing projects, the study describes the majority of the authors as a community on the borderline between traditional rural population and a modern urban intellectual group. Their biographical backgrounds show that “népi” ideology and sociographical activity can be considered not only a political engagement but an identity strategy as well. The presentation explains several pictures of the perceived crises involving the following works: Puszták népe by Gyula Illyés, Az Alföld parasztsága by Péter Veres, Viharsarok by Géza Féja, A néma forradalom by Imre Kovács, A tardi helyzet and Cifra nyomorúság by Zoltán Szabó and two masterpieces written by Ferenc Erdei (Futóhomok and Parasztok). I am looking for answers mostly for the following questions: what were the motivations and political targets of the mentioned writings? What kind of crises can be recognized in the texts? What is the current standpoint of the historians and sociologists concerning them? What was the role of the “népi” sociography in the Hungarian context and can this phenomenon being interpreted on international level as a part of the regional or European tendencies?

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?” A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010. (Néprajzi tanulmányok)


Második, digitális kiadás: Akadémiai Kiadó, 2020.


A  teljes szöveg elérhető:
https://mersz.hu/gulyas-mert-ha-irunk-nepdalt-miert-ne-nepmeset


("Because if we write folksongs, why not folktales?" The folktale in Hungarian literature in the 1840s.) (Second, digital edition)

A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe.

Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a „népmese” vagy a „népmonda” szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni.

Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.